Teatralitás felirat nélkül—A Volkstheater három előadása

Roppant érdekes olyan helyzetben is előadásokat nézni, amely teljes ellentéte a nemzetközi fesztiválnak. Az Európai Színházi Unióhoz kötődő újságírók németül nem beszélő csoportjának erre nyílt lehetősége 2017 őszén, amikor Bécsben, a Volkstheaternál vendégeskedtek. Három egymást követő estén három különböző előadást nézhettünk meg, feliratozás nélkül. Ilyen értelemben az alábbi cikk Sergio lo Gatto írásával kerül párbeszédbe: a Feliratozott teatralitás. Milyen nyelvet exportálnak az alkotók? egy nemzetközi fesztivál kapcsán íródott, és azt vizsgálta, hogy a produkciók teatralitása mennyire alapszik (csak) a szövegen, és hogy ez mit jelent a külföldi néző számára.

Talán nincs is jobb alkalom Sergio felvetésének tesztelésére, mint ez a mostani volt: nem feltétlenül fesztiválra szánt előadásokat a saját „otthonukban”, feliratozás nélkül nézni, nagyon minimális német tudással. Nem mintha ritka vagy szokatlan helyzet lenne ez (írna róla már inkább), sőt sokszor kifejezetten megkönnyebbüléssel tölt el, hogy el lehet engedni a szöveget. A feliratoknak ugyanis nehéz ellenállni, még akkor is, ha az ember küzd ellenük: én legalábbis annyira verbálisan vagyok berendezkedve, hogy jelenet ritkán szögezi a szememet színpadra, folyton afölé téved, így viszont biztos, hogy sok mindenről lemaradok.

Még egy dolog van, ami miatt ez a mostani helyzet a nemzetközi fesztiválok ellenpólusa: szinte kukkolónak érzem magam, aki meglesi a bécsieket, ahogy saját otthonunkban a nekik szánt színházat megnézik. Már három előadásból, a szöveg ismerete nélkül is kiderül, hogy mire van kereslet, mi izgatja az intendánst, Anna Badorát és az ottani alkotói köröket. Annyi bizonyos, hogy a bécsiek szeretik a (történelmi identitásba ágyazott) bécsiség milyenségét vizsgálni: a három előadásból kettő, a Wien ohne Wiener és az Alles waltzer, alles brennt is konkrétan ezzel a témával foglalkozott. A harmadik előadás, az egymás komplementerjeként összerakott Iphigénia Auliszban és Stefano Massini drámája, az Occident Expressz a posztmigráns társadalomhoz kapcsolódott; ez is azt jelzi – ami lehet, hogy számunkra evidens, de a színházi struktúra nem minden szegmensében az –, hogy a Volkstheater erőteljesen a jelenben működik. Más kérdés, hogy az előadások által felvetett problémák milyen mélységben jelennek meg, a szöveg híján inkább csak sejtésem van arról, hogy mennyire elgondolkodtató, provokatív, játékos vagy éppen didaktikus az adott produkció.

Sokkal határozottabban tudok nyilatkozni arról, hogy szöveg nélkül melyik előadás színházi nyelve hat a legerősebben: Nikolaus Habjan darabja, a Wien ohne Wiener. Pedig ha van előadás, aminek a témája a legkevésbé „nemzetközi”, akkor ez az. A produkció egyfajta tiszteletadás a nemrég elhunyt Georg Kreislernek, az osztrák kabaretistának, aki dalaiban erősen támaszkodott a bécsi (zsidó) kultúra elemeire. Látszólag tehát szinte teljesen idegen a közeg – de úgy tűnik, hogy a kontextus ismerete nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember úgy érezze: egy előadás róla szól, vagyis nem kell bécsinek lenni ahhoz, hogy bécsinek érezze magát az ember (budapestiként).

Természetesen a Wien ohne Wiener többek között a báboknak köszönhetően hat újszerűen, élettelin és frissen. Ha nincs közös beszélt nyelv, akkor a néző a vizuális ingerekbe merül el először. Habjan bábjai pedig igazi csemegét kínálnak: ezek a kidülledt szemű, gyűrött arcú alakok a nevetségességet, a kicsinyességet és a kispolgáriságot testesítik meg, azokat az embereket, akik rálépnek a lábunkra a villamoson. (És azok a műselyem blúzok és kötött mellények!) És mintha a halál otthagyta volna a kézjegyét minden arcon… Az is izgalmas látvány, ahogy ezek a bábok mozognak a színpadon. Tulajdonképpen embernagyságúak, de végtagjaikat mozgatójuk végtagjai helyettesítik, aki a saját testével és kezével tölti meg az üres inget, blúzt, azaz a báb törzsét. Érdekes, hogy emiatt a bábok valahogy akkor is élőnek tűnnek, akkor is „játszanak”, amikor élettelenül hevernek a színpad szélén. Tovább színesíti az előadást, hogy a báboknak nem csak mozgatójuk, hanem külön hangjuk is van: az egyik színész mindig a bábot mozgatja, a másik pedig „szinkronizálja”. Az előadás ki is használja az ebben a módszerben rejlő játékosságot, minden elem: báb, mozgató és hangadó külön életet él és kommunikál egymással. Ilyen fricska, geg, amikor a „hang” kupán vágja a bábot, vagy amikor a széles csípőjű alpesi menyecske két színésznőből áll össze, vagy amikor Claudia Sabitzer galambnak beöltözve már-már bábként hat. És akkor még nem is említettük az előadás zenei világát… Úgy tűnik, hogy a Wien ohne Wiener azért olyan hatásos, mert bár meglevő – és számomra ismeretlen – szövegekre épül, felépít egy saját világot. Az egész nagyon groteszk, nagyon vicces, halálos.

A második estén Euripidész Iphigénia Auliszban és Stefano Massini Occident Expressz című darabját láthattuk. A két drámát Anna Badora helyezte egymás mellé, szokatlan, de nem egyedülálló módszer ez, kicsit olyan, mint amikor a kurátor úgy rendez be egy kiállítást, hogy két egymástól független, akár nagyon különböző korszakokban keletkezett alkotást egymás mellé helyez, melyek így rögtön párbeszédbe kezdenek egymással, és természetesen a nézőnek kell megtalálnia az összefüggéseket, a két mű reflexióit egymásban. A magyar színházi életben is volt erre példa: Máté Gábor a Katona József Színházban ezzel a módszerrel rendezett egymás mögé egy a cigányokról szóló, a múlt század első felében íródott, zsánerképszerű drámát és a 2000-es évek elején, Magyarországon történt etnikai gyilkosságokról szóló, kortárs darabot. A kísérletet aztán Polgár Csaba folytatta az Örkény Színházban, ő a Kurosawa filmjéből ismert hét szamuráj történetébe ágyazott be egy a szintén a gyilkosságokról szóló jelenetsort, melyekben ráadásul a nézők szavazással dönthették el, hogy mi legyen az előadás utolsó harmadában visszatérő szamurájok sorsa. Emlékszem, hogyan ugráltak a gondolataim a két történet között, hogyan értelmezte át egyik a másikat, anélkül, hogy a megfeleltetés teljesen magától értődő lett volna.

Ennek a két előadásnak az emléke járt a fejemben, miközben Anna Badora előadását néztem, egyébként a felirat hiánya tágabb teret enged az efféle asszociációknak. Mindazonáltal különösen a második mű ismeretlensége megnehezítette a gondolati ugrándozást, tehát a két mű közötti párbeszéd beindulása jóval nehezebben megy a nyelv nélkül. Ennek a módszernek lényegi része, hogy minden egyes színész több szerepet is játszik, visszatér a második részben, tehát a szerepeik is reflektálnak egymásra, és mivel Massini drámájából csak körvonalakban értettem a cselekményt, nehezen tudtam követni ezt a játékot. Így inkább egymástól leválasztva tudtam szemlélni a két előadást (vagy az előadás két részét). Ezáltal és a feliratok hiányában is a színészi játék minősége, stílusa is jobban kidomborodik. Feltűnő volt például, hogy mennyire más a stílus a két darabban: az Occident Expresszben sokkal természetesebbnek, reflektálóbbnak, többrétegűnek tűnt a színészek játéka. Persze itt az alaphelyzet is más volt: a színészek maguk is narrálták a darabot, távolságot tartottak a történettől. Mindez a szöveg ismeretének hiányában is világos volt számomra, talán elsősorban épp a színészi játéknak köszönhetően. A többi jel, az ismétlődő motívumok, például a festék leömlése, az áldozatok megsokszorozódása szépen működött így is, de azt már megint csak nehéz megállapítanom, hogy Massini szövege mennyiben sajátítja ki a menekültek történetét, hogy mennyire beszél helyettük – ahogy ezt a szempontot az egy nappal korábbi konferencián felvetette az egyik, szíriai származású alkotó. (Here we could have a link with Ludvík’s text if relevant.)

A harmadik estén látott előadás, az Alles Waltzert, alles brennt is szerethető volt a szöveg hiányában is, de talán itt éreztem a leginkább, hogy hiányzik a felirat. Pontosabban: az előadás kíváncsivá tett a szövegre (míg az a Massini-darabban vélhetően sokkal kiszámíthatóbb volt), felébresztette bennem az – oktatási értelemben is vett – tudásvágyat, és mind azt firtattam magamban, hogy milyen szemszögből tekint ez az előadás az általa ábrázolt eseményekre. Az irónia, a poénra vevés persze így is világos volt, a gegek átjöttek, sőt szédítően átviharzottak, mint a színpadon a történelem. És itt muszáj megragadnom az alkalmat, hogy megjegyezzem: az énekesnő, Eva Jantschitsch szólója egyszerűen fergeteges volt.

Hát igen, ha valamit történik a színpadon, azt felirat nélkül is észrevesszük.

 

Published on 20 December 2017 (Article originally written in Hungarian)