Magamat ismerem fel az idegenben

“Az idegen Odüsszeiája” – ez volt a kolozsvári Interferenciák fesztivál alcíme idén, vagyis a téma: az idegenség.

Meggyőződésem, hogy az (esztétikai értékek létrehozására törekvő) előadások többsége könnyen értelmezhető az idegenség fogalmi keretein belül, ráadásul a fesztivál mint határhelyzet – akár otthon, akár idegenben – már önmagában intenzívvé teszi az erről való gondolkodást. Vagyis színházi előadások kapcsán az idegenség témája talán túlságosan magától értetődő ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzunk vele – így végül mégis izgalmas szellemi „mézesmadzagnak” bizonyul számomra a fesztiválon töltött három-négy nap után.
És nem csak az előadásokon keresztül, hanem a magam egészen sajátos pozíciója kapcsán is. A magyarországi színházi szakírók igyekeznek figyelemmel követni a romániai magyar színházi eseményeket (még ha nem is a kívánt és kellő intenzitással, aminek főként anyagi okai vannak), így aztán sok kollégával találkozom. Azonban ezúttal kiemelődöm ebből a kissé bonyolult és terhelt magyar-határontúli magyar viszonyból: mivel az UTE (Union des Théâtres de l’Europe) által újságíróknak szervezett találkozó keretén belül veszek részt a fesztiválon, javarészt olasz, cseh, görög, bolgár kollégákkal rovom az utcákat az előadásokról, színházi struktúrákról beszélgetve. Talán még sosem tapasztottam ennyire erősen nemzetiséget a nevekhez, mint most, amikor a magyarságom magyarázata érdekes kiegészítésekre szorul, amikor magam is félúton vagyok a vendég és a vendéglátó, az idegen és az otthon levő között.
Talán ennek is köszönhető, hogy visszafogom magam, kevésbé érzek kísértést, hogy „informális” felvezetőket tartsak a magyar nyelvű előadások előtt, mint ahogy erre hajlamos vagyok. (Így történhet meg, hogy már jócskán kivesézek egy előadást az egyik kollégával, mire a homlokára csap, hogy hát persze, hiszen az én anyanyelvemen volt a darab.) Nehéz eldönteni, hogy egyfajta kényelmesség az oka ennek a visszafogottságnak, vagy inkább az, hogy a magyarságom „aktív részvétele” nélkül szeretném, hogy megmérettessenek az előadások, a kritikusi véleményem, a színház, amit a magaménak érzek.
A kolozsváriak Hullámtörése volt a fent említett előadás: kellemes keveréke az ismerősnek és az idegennek. Kényelmesen el tudok terpeszkedni a nyelvben, ugyanakkor, be kell valljam, még ennyi év kritikusi gyakorlat után is fűszert jelent számomra egy előadás határontúlisága. (Nem hiszem, hogy az anyaországiak paternalista jóindulata lenne ez, sőt előfordul, hogy épp a határon túli előadások fényében látom a magyarországi színházat provinciálisnak.) A darab előzménye, Lars von Trier filmje is ismerős, így aztán könnyen bele tudok feledkezni a színészek játékába (a két főszereplő, Pethő Anikó és Szűcs Ervin elér Emily Watsonig és Stellan Skarsgårdig, de szerencsére nem kelnek versenyre velük, nem érződik rajtuk a próbálkozás feszítettsége). Azt is izgalmasnak találom, ahogy az előadás az adaptáció tényére reflektál, arra, hogy a két közeg közötti különbségek milyen megtermékenyítően tudnak hatni. Például Bess brutális megerőszakolásának jelenetében egy férfiszínész játssza el a női főszereplőt, a végtelenségig eltúlzott, női nyafogást utánzó, nevetséges gesztusokkal – utalva arra, hogy ez az epizód egy filmbe simán belefér, de nem állná meg a helyét realista színpadi keretek között. Annál félelmetesebb, amikor ez a férfiszínész egyszer csak elkezd férfimód ordítozni – le akarja állítani a játékot és a matrózokat –, ekkor hasít belém igazán Bess kiszolgáltatottságának tudata. Később „újrajátssza” az előadás ezt a jelenetet, Bess-szel, eltartva, sötétséggel, kamerával, zenével: hatásosan.
A kollégáknak (egy kivételével) nem tetszik az előadás. Furcsa: ugyanazokat az érveket hozzuk fel az előadás ellen, mint mellett, ugyanazokat a dolgokat bocsátjuk meg vagy tartjuk megbocsáthatatlannak. Nem először gondolok arra, hogy előbb teremtődik meg a kritikusban valamiféle benyomás, amihez utólag keresünk érveket, no nem mintha valaha felmerült volna bennem, hogy kritikusnak lenni objektív és egzakt ügy.
A Vígszínház előadásával (Jó embert keresünk) kapcsolatban mindannyian egyetértünk: egyikünk sem tartja különösebben izgalmasnak, legfeljebb hatásvadász színpadi megoldások sorozatának. Bevallom, itt látom először az előadást, s a bennem élő „gyanakvás” a nagyszínpaddal és úgy egyáltalán a Vígszínház népszínházi törekvéseivel szemben nem tud eloszlani, az ünnepelt színésznőt, Eszenyi Enikőt ünneplő közönség lelkesedése ellenére sem.
A dél-koreai Pansori Project ZA előadása, a Stranger’s Song győz meg arról, hogy számunkra, akkor és ott olyan színházat látunk, ami mindenki számára hasonló esélyekkel indul, anélkül, hogy előítéleteket kellene ledöntenie. Az előadás egy Márquez-novellát dolgoz fel, ami ráadásul Genfben élő karib-tengeri bevándorlókról szól, és ráadásul a koreai népi opera, a phansori tradíciójába van ágyazva. Vagyis a nyugati narrációs tradíció teszi szelídebbé, átjárhatóbbá azt, ami a Stranger’s Songban idegen, sőt egzotikus. Ha van előadás, ami nemzetközi fesztiválra való, akkor ez az. Miközben minden percét élvezem, egy kicsit talán ki is kérem magamnak, hogy valami ennyire megfelel az elvárásaimnak, pedig nem érezni rajta a megfelelési kényszer görcsösségét – de tény, hogy patikamérlegen van adagolva az idegenség és az ismerősség. Vajon nem az önáltatás működteti az előadást? Hogy elhiteti velünk: valami új, messzi szépet ismerünk meg, miközben minimális mértékben hatol el hozzánk az, ami idegen benne? Nem az okoz-e nagyobb örömet, hogy felismerem benne magam (az európait, a nyugatit), mint az, hogy az (ezáltal sokkal kevésbé idegen) idegent szemlélem? Figyelünk-e – és mennyire – a dobosra (Hiang Ha Li), aki egészen sokféleképpen tudja megszólaltatni egyszerűnek látszó hangszerét, és mintha kiáltásokkal hitetlenkedne / fejezné ki maga is a tetszését / emelne ki fontos mondatokat? Vajon – kérdezem Patrice Pavis nyomán – az átglobalizáltság vagy az egyetemes humánum tartja össze az előadást? Szeretném, ha az utóbbi lenne az, s Li Dzsaram olyan előadó, hogy ezt el is hiteti velem. És azt is, hogy úgy általában van a színházban valami egyetemes humánum.

 

 

Published on 19 December 2017 (Article originally written in Hungarian)