Otthon két világ közt

A kolozsvári Digitális Éjszakai Fesztiválról

Képzeljük el, hogy mindent előkészítettünk arra a bulira, amit már hetek óta tervezünk: megvettük a party-kellékeket (pohár, tányér, konfetti), behűtöttük az italokat, összeállítottuk a miniszendvicseket és a legfrissebb számokkal a hozzájuk dukáló playlistet is, és gálaruhánk egy vállfán várja, hogy végre akcióba léphessen. Minden kész van, egyedül a vendégek hiányoznak, de amikor megérkeznek, még akkor sem lesznek konkrétan jelen: ez egy digitális buli lesz, és most nem fizikailag leszünk összekötve, hanem virtuálisan.

*

Az Európai Színház Unió (UTE) nagyszabású, öt tagszínházat felölelő projektje, a Digital Natives június elsején ért véget egy digitális záróünnepség keretein belül, mintegy összefogva és megkoronázva a szerteágazó kezdeményezést. Bécsből, Reims-ből, Kölnből, Szalonikiből és természetesen Kolozsvárról csatlakoztak be azok a színházi csapatok, akik az Európai Unió Kreatív Európa programján belül egy éve dolgoznak azon, hogy a színház eszközeivel beszéljenek a digitalizáció jelenségéről és ennek a fiatalabb generációkra tett hatásáról. A Volsktheater, a Comédie, a Schauspiel, a Szaloniki Nemzeti Színházi és a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyenként és együttesen is arra vállalkozott, hogy tinédzserkorú, színházi tapasztalattal nem feltétlenül rendelkező fiatalokkal dolgozza fel Jordan Tannahill kortárs kanadai szerző Concord Floral című drámáját, és a szövegtől elmozdulva beszélgetést kezdeményezzen arról, hogy milyen változások mennek végbe társadalmi és individuális szinten a világ digitalizációjának következtében.

A Digitális Éjszakai Fesztiválra június elsején, gyermeknap alkalmából került sor a KÁMSz stúdiótermében, ahol a Sinkó Ferenc által rendezett Concord Floral is életre kelt a 2018/2019-es évadban. A szervezők minimalista stílusban, egy hamisíthatatlan hatást keltő diszkógömbbel tették élővé és varázslatossá a stúdió üres, fekete terét: a körbe-körbe csillámló, apró fénypöttyök állandó mozgásban tartották az est folyamán a helyet.

Izgalmas élmény digitális bulira érkezni: egyrészt mert a barátaimmal való rendszeres videosession-ökön és a megszokott live videózásokon kívül még sosem vettem részt virtuális party-ban, másrészt mert igaziból csak félig lehet digitális a buli. A stúdióba érkezve ugyanis már ott találom a fiatal csapat valamennyi tagját, a szervezőstáb alapembereit és az eszem-iszom gördülékenységét biztosító személyzetet is – úgy tűnik tehát, hogy a buli analóg része előbb kell megteremtődjön ahhoz, hogy aztán abból az energiából építkezve bekapcsolódhassunk – virtuálisan – a nagy közös mulatságba. „Te vagy az első néző”, köszönt Csép Zoltán, a színház programigazgatója, akit a 9-11. osztályos fiatalokból álló Concord-csapat következetesen „apu”-nak szólít. Közvetlen és családias hangulatba csöppenek, de Peter Brook-i értelemben a jelenlétem már biztosítja azt, hogy az este színházként is nézhető, értelmezhető majd.

*

A Concord Floral bemutatóját május 18-án volt szerencsém látni, és bár „hivatalosan” épp egy egész generációval vagyok idősebb a résztvevő fiataloknál, illetve Tannahill szereplőinél, otthonosan és megértve éreztem magam az előadásban. Nem voltam egy könnyű tinédzser, és kamaszéveimben, azt hiszem, a kelletnél is több fejfájás okoztam szüleimnek és tanáraimnak. Vonzott az éjszaka, a tiltott területek, és az elméleti képzést, amiben részesültem, kicsit megvetettem, mert sokkal gyakorlatibb tapasztalatokra vágytam. A középiskolás évekre jellemző markáns átváltozás folyamatában állandó és ideiglenes baráti kapcsolataim jelentettek számomra színfoltot: mint tarka rózsák egy fekete ingen, közös kalandjaink adták a löketet ahhoz, hogy a végtelenül sivárnak és unalmasnak tűnő licis életet lehetőleg egy darabban éljem túl. Sinkó Ferenc vezetése alatt a csapat (Albert Eszter, Balon-Ruff Andor, Dimény Kristóf, Geréb Csenge Ráhel, Jenei Deborah, Kerekes Ákos, Nițu-Mányoki Dániel, Rázmán Orsolya, Rus Bernadette, Sárosi Áron, Szabó Márk, Szőllősi Eszter, Török Boglárka, Turós Ágnes) számomra fel tudta idézni azt a szorongást, amit változó testem és életem okozott úgy 10-12 éve. Közben meg is nyugtatott abban a felismerésben, hogy sokféle feszengés idővel elmúlik – de csak azért, hogy újaknak, talán sokkal komplexebbeknek adjon teret.

A KÁMSz előadása mindazonáltal egy hatalmas korosztálybeli különbségre is rámutatott, aminek létjogosultságát, megkerülhetetlenségét roppant fontosnak tartom kiemelni, ez pedig maga a digitális bennszülöttség. Míg én 13 évesen készítettem el, egy internet kávézóban, az első e-mail címemet, és nagyjából akkortájt fedeztem fel a chatelés gyönyöreit is, ezek a fiatalok (akik tiszteletre méltó bátorsággal, nyitottsággal és önkritikával képesek beszélni az őket körülvevő világ örömeiről és veszélyeiről) akkor születtek, amikor az internet sok háztartásban jóformán már családtag volt. Kortársaimmal együtt én egy apró maroktelefonon pötyögtem hosszú perceken át a szerelmes üzeneteket (nagytatámnak még mindig ilyen készüléke van: csodás relikviája egy szinte letűnt kornak); a „mai fiatalok” a legújabb, legélesebb technikát használva kerülhetnek közel egymáshoz – és szinte minden máshoz a digitális térben. Sinkó előadását nézve nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen ember lett volna belőlem, ki lennék ma, ha a maroktelefon helyett tabletet kapok tiniként a kezembe; mennyire szippantott volna be a világháló, mennyire tudtam volna megmaradni a fizikai valóságban, amely, mindenféle internetimádatommal együtt, folyamatosan és hamisíthatatlanul lenyűgöz? Milyen veszélyekbe keveredtem volna, ha villanyoltás után a paplan alatt nem azt próbálom kihozni számokból, hogy „Jó éjt, puszi, tal holnap”, hanem esetleg egy pedofilok által frekventált chatszobába lépek be?

Húszas éveim végéhez közeledve látom azt, amit kamaszként nem tehettem: attól, hogy egy fiatal fizikailag, testalkatában felnőttnek tűnik, belső világa még rengeteg értelemben gyermeki. Az a kamasz konokság, ami valamennyiünkre jellemző vagy jellemző volt, pont olyan határhelyzetekbe sodorhat, ahol csak egy hajszálon múlik a menekülés. Az internet egyszerre tolja ki és hozza roppant közel azokat a körülményeket, ahol a tinédzseri döntéshozatal biztonságossága már nem bizonyul elégségesnek. A szülő azonban nehezen férkőzhet közel ehhez a kamasz és telefonja közötti viszonyhoz, és sokszor egy pillanat is elég, hogy szerelemből bántalmazás legyen.

Sajtóban dolgozva látom, hogy hány meg hány életképes fiatal válik áldozattá. A Digitális Éjszakai Fesztiválon ülve arra gondolok, mennyire szerencsés, hogy végre Kolozsváron is elindult egy beszélgetés mindarról, amit egyszóval digitalizálásnak nevezünk.

*

A diszkóstúdió színpadán felállított kivetítőn megjelenik az a kép, amin nagyban a kolozsvári csapat lesz majd látható. Még nem kapcsoltunk élesbe, a tér baloldalán (ahol az előadás egyik legemlékezetesebb tömegjelenete is játszódik) pár babzsák hever, rajtuk, mellettük a csapat. Mind piros felsőben vannak, de nem csak a Concord Floral köti össze őket: úgy látom, barátságok és szerelmek is kialakultak, kialakulóban vannak a fiatalok közt. A tizennégy licista lelkes és csöppet izgatott: láthatóan várják, hogy elkezdődjék a tényleges fesztivál; ez alatt a többi négy csapattal találkozhatnak majd, megnézve az ő munkájuk gyümölcsét és megmutatva azt is, hogy ők min dolgoztak Kolozsváron. Szelfiznek. A nézőtér első soráinak székein Zoltán mellett Veres Emőke, a KÁMSz munkatársa ül, ők felügyelik a csatlakozás gördülékenységét és persze a csapatot. Emőke maga is fiatal, türelmes jelenléte mégis kordában tudja tartani ezeket az energikus tinédzsereket, akiknek minden szóra eszükbe jut két replika, és a többi csapattal való találkozásnál valószínűleg már csak a tényleges bulit várják jobban.

Először a bécsi Volkstheater kapcsol be, és a kolozsvári helyszínen, bár a közönség sorai között meglehetősen kevesen ülnek (vajon van élő közvetítés, ami pótolná a fizikai jelenlétet?), érezhetően elektromossá válik a hangulat. A gyönyörű bécsi színház nagytermében találjuk magunkat, és a Fellner és Helmer építészpáros által megálmodott épület hirtelen nagyon anakronisztikusan hat; most egy csapat fiatal videóchatel színpadán, nincsenek jelmezek, díszlet és teatralitás, csak az osztrák tinik közvetlensége, akik igencsak örvendenek, hogy sikerült megteremteni a virtuális kapcsolatot. Egy rövid köszöntés után megtekinhetjük azt a videót, ami a próbafolyamatok előtti workshopot foglalja össze. Az öt csapatból három-három fiatal utazott Európa különböző pontjairól Bécsbe, hogy improvizációk és helyzetgyakorlatok, színházi és nem színházi foglalkozások révén elindítsa azt a beszélgetést, ami a Digital Natives projekt alapja. A pörgős videóanyag betekintést nyújt a műhelymunkába, de megszólaltatja a résztvevő fiatalokat is, akik a színház és a színjátszás iránti érdeklődésükről beszélnek, arról, hogy mit jelen ma kamasznak lenni, és hogy milyen kutatási-felkészülési folyamat előzte meg a próbákat. Az egyik résztvevő elmondja, hogy közös szenvedélyük köti össze őket, és ez a mondat az est egészére érvényes marad.

A nemzetközi csapat bécsi tartózkodása alatt sor került egy Digitalization & Democracy elnevezésű konferenciára is, amelyen interdiszciplináris megszólalók beszéltek többek között arról, hogy a milyen (jogi) következményekkel jár a virtualitásba való áttelepülés.

A szintetizáló klipet követően sorban Köln, Remis, Kolozsvár, Bécs és Szaloniki csapata mutatkozik be. Csoporton belül a résztvevők fehér vagy piros „egyeruhába” bújtak, jelezve, hogy társulatként gondolnak magukra. A rövid, párperces videókat nézve több közös pont is feltűnik, de legszembetűnőbb az a fesztelenség, ami a tinédzserekről sugárzik. A kulisszák mögött biztos valamennyi közösség tapasztalt kisebb-nagyobb súrlódásokat, azonban a videókból az jön át, hogy örömet leltek a munkában és egymás társaságában. A második kapocs a színház szeretete: a szereplőválogatásnál nem volt feltétel az előadóművészeti háttértapasztalat, mégis egyértelmű, hogy a fiatalok zöme őszinte érdeklődéssel fordul a színház és a színjátszás felé. Harmadrészt pedig maga a Tannahill-dráma köti össze az öt eltérő videót: úgy látszik, a fiatal kanadai szerző szövege képes volt a legkülönfélébb nemzetiségű tinédzsereket is megérinteni – a színház univerzalitása itt érhető tetten.

Különbözőségeket értelmszerűen a munkamódszer és a színpadi adaptációk milyenségében fedezek fel: ezek a kontrasztok a térhasználat, a díszletezés és kellékhasználat, a jelmezek, valamint a szöveghez való viszonyulás, a dramaturgia kapcsán felmerülő kérdésekre-döntésekre vonatkoznak. A kölni csapat például egy helyi kísértetházhoz kapcsolódva, a helyi viszonyokhoz igazítva ültette át Tannahill szövegét, saját üzeneteket és vendégszövegeket is beledolgozva az eredeti drámába. A Remis-i csapat videójának hangja technikai okokból sajnos érthetetlen volt, de a közösségi létet megmutató anyag azt bizonyította, hogy jó hangulatú munkafolyamatról volt szó, ahol helyet kapott zene és tánc. A bécsiek ugyancsak lokális keretek közé helyezték a Concord Floral-t, és a próbafolyamat során az Instagramon készítettek a szereplők számára fiókot, amely a transzmediális univerzumteremtés értelmében kibővítette a színházi terepet. A görög csapat, mint a gazdasági válságban leginkább érintett régió képviselői, pesszimistább hangnemű, a tinédzserkori életérzés árnyoldalát megragadó videóval jelentkezett.

A kolozsvári csapatot Dimény Kristóf mutatja be egy rögtönzött szövegben könnyed angolsággal: arról beszél, hogy számukra közösségszinten volt fontos és jelentőségteljes a projekt. Megemlíti, hogy a rendező vezetése alatt jól dolgoztak együtt ők tizennégyen, és a kolozsvári közönség pozitívan fogadta az előadást. Mivel az itteni Concord Floral-t nem nagyteremben, hanem stúdiótérben állították fel, a produkció személyesebb és meghittebb lett, jelzi Kristóf, a közönségre is érzelemteljesebb hatást gyakorolva. Meg akarták mutatni, hogy kik ők, mondja végül a srác, és hozzáteszi: nagyszerű kapcsolatok és barátságok alakultak ki az együtt töltött idő alatt. Ezután előadásrészletet nézünk, és közösen tapsolunk.

A nagy bemutatkozás után a csapat figyelme és koncentrációja érthetően csökken: vannak, akik elnyúlnak a babzsákon, mások ételért mennek az előtérbe; egyesek csücsörítve szelfiznek, mások arra ösztönzik a társaságot, hogy figyelmükkel és jelenlétükkel tiszteljék meg a többi közösséget is. A hangulat oldott, még tart a kíváncsiság, és nemsokára a zene is beindul.

*

A Digitális Éjszakai Fesztivál következő formális részében a csapatok egymásnak tesznek fel kérdéseket a munkafolyamat és a létrejött produkció kapcsán. A kolozsváriak válaszaiból megtudjuk, hogy vágtak az eredeti szövegből, hogy Sinkó Ferenc rendezőként minden lehetséges segítséget megadott a fiataloknak, és hogy a közönség szerette, szereti az előadást. Lassan szürkület van (bár idebenn, a stúdió éjszakájának diszkófényében ez nehezen megállapítható), és fel-felbomlik az izgága csapat. Egy adott ponton üres marad a stúdióterem, egyedül ülök benne, és azon morfondírozom, hogy ha egymagamban figyelem a többi csapat kivetített képét, ez már színház? Kérdésemre választ nem találok.

*

Az est „kötelező” része lejár, az előtérben fogynak a hidegtálak, gyümölcslevek, sütik és kólák, és apránként szállingóznak befelé a barátok, akik hanyag elenganciával csak a bulira érkeznek meg. A fesztivál további része kötetlen, mindössze az rögzített, hogy félóránként egy-egy csapat bejelentkezik majd egy rövid flashmobbal. Elindul a zene is, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiója funkciót vált: táncparkett lesz belőle.

*

Kik a mai és kik a mindenkori fiatalok? Milyen érzés 2019-ben tizenévesnek lenni és milyen lesz tíz év múlva? Technikai fejleményeinkkel együtt változnak-e emberi igényeink is? Közelnek érezzük német, osztrák, görög és francia barátainkat (csak egy kattintásra vannak tőlünk), és egy igazán egyedülálló élményben van részünk: az internetnek köszönhetően megteremthetünk egy olyan közösséget, ami a valóságban aligha jöhetett volna létre hatalmas pénzösszegek felemésztése nélkül. Digitálisan verbuválódunk csapattá, egyszeri és megismételhetetlen körülmények között, akár a színházban estéről estére találkozó, pillanatnyilag egyedi közösséget alkotó, majd szétoszló közönség. De vajon pótolhatja-e a fizikai jelenlétet a virtuális? Úgy gondolom, nem, viszont tudatában vagyok annak – mint az analóg és digitális világok között egyensúlyozó, vérbeli Y-generációs – hogy valóságunk nagy részét képezi mindaz, ami digitális. Örömet és kiteljesedést az egyensúly megtalálásában látok: úgy bulizni digitálisan a többiekkel, hogy közben a valóságban egymásra hangolódva, egymás jelenlétének örvendve szórakozunk.

Bár egy a Digitális Éjszakai Fesztiválról a buli legelején meglógtam (mégiscsak nézőként voltam jelen), azt hiszem, a csapatnak szombat este sikerült megélni a valódi és virtuális vigadás igazán kellemes fúzióját.

 

Published on 19 June 2019