-> read in english

Expedíció a szomszéd szobába

© Szentes Zágon
© Szentes Zágon

Nekem a vízitorony volt a kastélykertben. Sűrű és ápolatlan park, zeg-zugos ösvények között egy összefirkált beton víztorony. Színjátszókör után oda jártunk cigizni, néha ittunk is valami töményet, fogalmam sincs, miért töményet, meg persze beszélgetések, szerelmek. Volt bennem egy ilyen fölényes félelem, hogy ezek a mai fiatalok, akik már beleszülettek valami nagyon másba, amit mi csak közben tanulgatunk (az internetről van szó, mondjuk ki), ezeknek már nincs ilyen szakrális terük, amiben felfüggesztődik a világrend. Kisebbségi komplexus lehetett ez a benyomás, biztos amiatt, mert én sohasem fogok otthonosan mozogni abban a digitális élettérben, vagy miben, ami az ő dzsungelük, ahol ők ismerik a növények és fák neveit, hogy melyik élőlény (?) mérgező, melyik gyógyít.

Jordan Tannahill egy Y-generációs kanadai fenegyerek, aki ír, rendez, filmez, és benne van az észak-amerikai posztdramatikus színház sűrűjében. Nekem meg szerencsém volt, hogy a Kolozsvári Magyar Színház ebben az évadban megcsinálta a Concord Floral című, egyes források szerint 2014-es, mások szerint 2016-os szövegét. Szerencsém volt, mert 1. láthatóvá vált számomra egy jó szerző, vagyis felfedeztem, 2. egy friss, kortárs drámaszöveggel dolgozó előadás végre, 3. mert megtudtam, hogy előítéletes vagyok a digitális bennszülöttekkel szemben, pedig nekik is megvannak a szakrális tereik, a kisajátított safe-space-eik, a vízitornyaik, a Concord Florale-jaik.

A dolog mondjuk bonyolultabb, mert a szöveg tizenévesekről szól, és igazából úgy került a Sétatérre, hogy a KÁMSz négy másik színházzal együtt benne volt egy porojektben, amit az Európai Színházi Unió szervezett. Ugyanezt a szöveget csinálták meg mind az öt intézményben (a másik négy: a bécsi Volkstheater, a reimsi Comédie, a kölni Schauspiel és a görögországi Szaloniki Nemzeti Színház), és mindben tizenévesek játsszák. Van ebben a felülről irányítottságban valami hamis azért, mikor egy millenial alkotó megírja, öt másik megrendezi, én meg írok róla, és mind úgy csinálunk, mintha tudnánk, hogy nem tudjuk, hogy mit is jelent elkezdeni a felnőtt életet, de igazából minden ismétlődik, víztorony, ugye. De nem érdemes ezen rugózni, mert Tannahill szövege autentikusnak hat, annak ellenére, hogy ő nem „digital native”. A záróbulin pedig határozottan úgy tűnt, hogy a lányok és fiúk szerették ezt a szöveget, tudtak azonosulni vele, és hozzá tudták dolgozni a saját életterükhöz és történeti-földrajzi valóságukhoz.

A kolozsvári előadást a projekt előzetes ismerete nélkül néztem meg, és az volt az első benyomásom, hogy ez csodálatosan üdítő. És ezt a frissességet nem a kamaszkor fals idealizálása okozta, hanem a hitelesség egyfelől és a profizmus másfelől. Szóval kellettek ide az y-generációsok is, ezt akarom mondani? Nem, hanem hogy nagyon jó, hogy Sinkó Ferenc és alkotótársai be tutdák vezetni a digitális bennszülötteket a szakma világába, jó, hogy Tannahill képes volt egy hiteles szöveget írni, jó, hogy László Noémi ezt kitűnően lefordította, és jó, hogy Sipos Krisztina élő színpadi szöveget csinált belőle, ami hitelesen tudott hangzani a játszók szájából. Azt hiszem, hogy maga a szöveg is üdítő, és az is, hogy egy ízig-vérig poszt-posztmodern előadásban végre egy jól megírt, jól működő színpadi szöveggel dolgoznak. (Arra akarok utalni, hogy a dokumentarista vagy közösen létrehozott előadások esetében néha mintha átesnénk a ló túlsó oldalára, ami a szöveg jelentőségét – jelentéktelesnégét – illeti, és a színpadon elhangzó nyelvi réteg lesz egy-egy előadás gyenge pontja. De a kolozsvári Concord Floral nemcsak az eredeti dráma miatt olyan jó, hanem azért is, mert ezt a szöveget kolozsvárivá és a kolozsvári színpadon tizenévesek által természetesen mondhatóvá dolgozták. Jó a szöveg, na.)

A Concord Floral egy elhagyatott, omladozó üvegház, ahol a helyi fiatalok összegyűlnek.  A műsorfüzetben stilizált screenshotokon olvashajuk, hogy melyik szereplőnek mi is. „A Concord Floral egy ideig a rózsák szépségét biztosította a városnak, viszont miután elhunyt a virágokat ápoló virágárus pár, az új generációknak a szabadság szépségét adta.” Van, akinek egy „beton kiülő, egy fűzfa”, diófa, vagy az U Stadionnal szemben lévő régi strand. Igazából nem számít, hogy urbánus vagy rurális a környezet. Mégis, mintha ennek a generációnak a tagjai falun többen („a haverokkal fedeztük fel”), városon magányosan („ide szoktam járni, ha egyedül akarok lenni, ha ki kell szellőztessem a fejem, vagy ha csak szabad akarok lenni”) bújnának el, hogy megtalálják önmagukat. Lehet, hogy a különbség nem is analóg és digitális között van?

Az előadás alatt egy pillanatig sem éreztem, hogy ezt amatőrök, neadjisten gyerekek játszanák. Sőt, a színészi játék maga is sallangoktól mentes és őszinte volt.  Azért lovagolok ennyit a hitelességen, mert úgy érzem, hogy itt ez volt a tét. Úgy érzem, hogy a tizenéves emberek esetében mindig ez a tét, ez az ő tétjük, az autenticitás. És az előadásnak is ez volt a tétje. A pózmentes, üde játékot helyezte előtérbe, a rendezés, mozgás, díszlet mind ennek dolgozott alá. Egy tragikus történet révén betekintést nyerhetünk egy világba, ami egykor a mi otthonunk is volt. És eszünkbe juttatják, hogy abban a világban is volt árulás, kiközösítés, bully, szex, drog, a különbséget már csak mi rakjuk rá utólag, mert igazából mi is ugyanúgy félünk, nehogy gyereknek nézzenek.

A homogén, fülessel táncoló tömegből előbb a történetet elmesélni kezdő arcok lesznek, akik hozzátársulnak a karakterekhez, amint a történet elkezd kibontakozni. A igazságtalanul meghalt, visszatérő lélek toposza organikusan beilleszkedik az azonnali kapcsolatteremtés érájába, a digitális eszközönökön kommunikáló kísértet is ugyanabból a lelkiismeret-furdalásból táplálkozik, mint bármelyik a világirodalomban. A telefon itt nem egy kellék, amit valahogy belekomponálnak az előadásba, hogy jelezzék, ez a máról szól. A telefon itt a testek meghosszabítása, és a színészek itt ugyanúgy használják, mint bármelyik másik testrészüket. És ezen kár lenne szürnyülködni, ne legyünk képmutatóak. Ennek örülni kell, hogy az előadásban ezt megmutatják nekünk azok, akik hitelesen meg tudják mutatni. Különösen erős az a jelenet, mikor óriásira kivetített telefonképernyőkön halljuk összevágva a monológot, amiben megkérdik tőlünk: te tudod hol van a gyermeked? És nyilvánvaló, hogy a virtuális térre gondolnak.

A történet fájdalmas, és a fájdalmat újra, ebben a történetben is az empátia és a nyitottság hiánya okozza. Mennyire egzotikus tud lenni a velünk egy térben élő, de másik korosztály világa, és milyen hasonlóak a történeteik. Az előadást egy dilemma zárja le, ez egy közös emberi dilemma a kegyetlenség előtti kétségbeesés és a szépség olthatatlan szomjjal való kutatása között. Itt így zárul: „Azt hiszem, az emberek inkább könyörületesek akarnak lenni.”

Én személy szerint örülök, hogy társadalmi szempontból sem öncélú a produkció, mert van emancipatorikus ereje. Mert felszabadító tud lenni az, ahogyan az előadás az LMBTQ identitásról, az elidegenedésről, a kizsákmányolás látens formáiról szól, még ha csak érintőlegesen is. Felszabadító a tizenévesek számára, hogy nem kell fölöslegesen tabukat kerülgetniük, de az összes többi generáció számára is, mert – közhely ide vagy oda – a közvetlen jövőnk a „kamaszok” kezében van.

Digitális bennszülöttek, akik már természetes életterükként nőttek bele a virtualitásba. Az antropológiának szinte születése pillanatától sajátja az az etikai norma, hogy nem avatkozik bele sem aktívan, sem előítéletek mentén a megfigyelt közösség életébe, hanem megpróbálja megérteni azt. Ilyen értelemben a kolozsvári Concord Floral antropoligikus nézőpontot adhat a nézőnek. Az antrolpológiában aztán volt egy fordulat, mikor az autenticitás (ami itt tudományos hitelességet is jelent) fontossá vált, és ekkor már nehezen lehetett úgy beszélni egy-egy közösségről, hogy az ne a sajátunk legyen, mert lehetetlen egy kulturális-szociális rendszer struktúráját és dinamikáját csak külső nézőpontól felmérni. Ilyen értelemben is antropológiai színház ez, mert nem a blackmask effektusa érvényesül, mert a színészek tudják, miről beszélnek, mert magukról beszélnek.

Az UTE projektjében öt város vett tehát részt, Bécs, Köln, Reims, Szaloniki és Kolozsvár. Az egész egy évad végi digitális bulival zárult, mikor netes körkapcsolással jelentkeztek a városok, és előbb bemutatták röviden az elkészült előadásokat, majd egy közös bulival búcsúznak. Az volt a benyomásom, hogy olyan nagy kulturális vagy koncepcióbeli különbségek nem voltak az öt produkció megközelítésében, hangvételében, néha még nagyon hasonló technikai megoldásokat is fel lehetett fedezni akár a néhány perces trailerek alapján is. És az önmagad megmutatásának, autentikus felmutatásának az örömét.

Aztán következett a parti, elvileg. A körkapcsolás fennmaradt, de a képernyők kiürültek. Kolozsváron feszélyezetten eszegettek az emberek a protokollkajából, és abban is volt valami törés, hogy csak üdítőt és ásványvizet lehetett inni. A látszatot fenn kell tartsa a hatalom, még akkor is, mikor megengedi a látszat széttöréséről való beszédet. Az járt a fejemben, hogy lám, a buli terét nem lehet digitalizálni. De aztán kiléptem a digitális bennszülöttek világából. Az antropológiának is, mint minden tudománynak, sajátja az a paradoxon, hogy a megfigyelt jelenség óhatatlanul megváltozik a megfigyelés által. Nem véletlen, hogy az utolsó érintetlen törzseket nem szbad megközelteni. A kortárs antrolpológia álláspontja is az, hogy az érintetlen őshonos közösségeket úgy is kell hagyni, az egyetlen etikus magatartás, ha nem fertőzzük meg őket sem biológiailag, sem kulturálisan. A digitális nomádok nem utolsók, hanem elsők, és számukra már nincs olyan az emberi civilizációban, amivel ne lehetne érintkezésük, ha kíváncsiak rá. De mint minden zárt közösség, objektív tanulmányozásuk lehetetlen, mert a megfigyelés pillanatában a jelenség megváltozik. Hamar otthagytam a halottnak tűnő körkapcsolásos bulit, reményekdve, hogy ez egy olyan digitális rítus, ami csak akkor megy végbe, mikor nincsenek jelen külső megfigyelők.

 

Published 17 June 2019