Párhuzamos színházi világok találkozása?

Ha valaki meg akarja érteni, hogy mi folyik a magyar színházakban, tisztában kell lennie azzal, hogy a magyar kultúra a végletegig átpolitizált. Orbán Viktor pártja, a Fidesz 2010-ben szerzett abszolút többséget a Parlamentben. Az azóta eltelt időszakban teljesen átalakították többek között a demokratikus intézményrendszereket és a kulturális finanszírozást. Az ország ezzel párhuzamosan még inkább kettészakadt úgynevezett jobb- és baloldalra:

A baloldali ember (alkotó)

sokszor liberális is
urbánus és kozmopolita
a 2010 előtt rendszer túltámogatta, ma a támogatások csökken vagy stagnál
kozmopolita
Nyugat-orientált
nem korlátozná a művészi kifejezőeszközöket
provokatív
szerint a színház problémákat vet fel, kritikus gondolkodásra, vitára ösztönöz
A jobboldali ember (alkotó)

inkább konzervatív
többségében vidéki, mélyen hisz a nemzeti értékekben
a mostani rendszer túltámogatja
Kelet-orientált
korlátozná a művészi kifejezőeszközöket
szerint a provokáció öncélú
szerint a színház értékeket mutat fel, válaszokat ad, közös álláspont megtalálására ösztönöz

Ezek természetesen sztereotípiák, olykor épp az egyik oldal által a másikra aggatott jelzők. Ráadásul e kettéosztottság könyörtelenségének az is jellemzője, hogy sokszor még azok is jobb- vagy baloldalinak számítanak valamihez képest, akik egyébként nem sorolnák be magukat sehova (legfeljebb ellenzékinek). Hogy mélyebben megérthessük, hogyan befolyásolja mindez a magyar színház jelenlegi helyzetét, tisztában kell lennünk néhány alapvető fogalommal is.

Színházak finanszírozása

Ma Magyarországon a színházak többsége állami vagy önkormányzati fenntartású, vagyis a magyar előadóművészet nagy mértékben függ az állami támogatástól. A mecenatúrára van példa, de a rendszer fejletlen, hiszen az ország kicsi, és a támogatók szívesebben fektetnek „látványosabb” projektekbe. A támogatáson kívül a színházaknak bevételük származik még a jegyeladásból és az ún. TAO-ból, ami azt jelenti, hogy vállalatok a társasági adójuk egy részét felajánlhatják a színházaknak, amik az éves jegybevételük 80%-át kaphatják meg ebben a formában. (Ez a rendszer nem olyan régi, és ellenzői szerint a nagyobb, erősebb, sok férőhelyes színházaknak kedvez, ráadásul rengeteg visszaélést tesz lehetővé.) A színházak finanszírozásából következően a következő színháztípusok vannak:

Kőszínházak: állandó társulattal és játszóhellyel rendelkező repertoárszínházak. Egy részük önkormányzati, más részük állami fenntartású. Budapesten számos ilyen színház található, köztük a legjelentősebb a Katona József Színház, az Örkény István Színház, a Radnóti Miklós Színház és a Nemzeti Színház (ez egy szubjektív felsorolás). Budapesten kívül elsősorban a megyeszékhelyeken, azaz nagyobb városokban találhatók kőszínházak. Jelentős különbség, hogy míg a budapesti színházak könnyen kialakíthatják saját arculatukat, addig a vidéki színházaknak ez sokkal nehezebb, hiszen általában ugyanaz az intézmény szolgáltat operát, musicalt, gyerekdarabokat, stúdiószínházi előadásokat, stb.

Magánszínházak: elvétve vannak, általában bulvár-jellegű előadásokat játszanak. Köztük az egyik legjelentősebb az Orlai Produkciós Iroda és az Átrium Film-Színház, melyek olykor független színházi előadások létrehozásában is részt vesznek, vagy legalábbis befogadóhelyként működnek közre.

Független színházak: a korábban amatőr, később alternatív színházaknak nevezett társulatoknak nincs fenntartója, pályázati pénzekből működnek. Általában állandó játszóhelyük sincs. A tánctársulatok nagy része és számos gyerekszínházi vagy színházi neveléssel foglalkozó társulat tartozik ide. A független társulatok teljesítménye nemzetközi viszonylatban is elismert, itthon azonban egyre mostohább körülmények között kénytelenek dolgozni, így az előadások egy része eleve nemzetközi koprodukcióban jön létre. A társulatok különböző módon küzdenek meg a helyzettel: a Szputnyik, Bodó Viktor társulata a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság miatt a megszűnést választotta; Pintér Béla Társulata lemondott az évi két bemutatóról, és jegyárat emeltek (ezt szerencsére megengedhetik maguknak, mert hatalmas rajongótáboruk van, az interneten meghirdetett előadásokra néhány órán belül, hónapokra előre elfogy az összes jegy). Mundruczó Kornél társulata, a Proton először mindig külföldön mutatja be előadásait, ugyanez igaz Schilling Árpád produkcióira is. (Ő egyébként teljesen leválasztotta egyéni művészi tevékenységét a Krétakörről, amely most elsősorban a társadalmi párbeszédet és felelősségvállalást elősegítő projektekkel foglalkozik.)

Befogadó színházak: állandó játszóhellyel nem rendelkező társulatok produkcióit vagy külföldi vendégelőadásokat mutatnak be. Fontos a szerepük az induló társulatok útjának egyengetésében. Ilyen szempontból egyedülálló jelenség a Jurányi Inkubátor Ház, mely egy régi iskola épületében működik: próbatermet, infrastruktúrát biztosít az itt „lakó” társulatoknak, és befogadó színházként, közösségi térként is funkcionál. A Szkéné többségében állandó társulatokkal dolgozik, a MU Színház főleg a táncra, az induló társulatokra és újabban a közösségi előadásokra koncentrál. A legjelentősebb befogadó színház a Trafó, az egyetlen hely, ahol év közben, folyamatosan lehet látni külföldi vendégelőadásokat.

Azért is fontos tisztában lenni ezekkel a fogalmakkal, mert látni fogjuk, hogy a kettéosztottság nem csak politikai, de strukturális kérdés is Magyarországon.

Két színházi szervezet és két előadó-művészeti törvény

Az íróknak, a fiatal íróknak, a színházaknak, de teszem azt, a történelemtanároknak is van bal- és jobboldali szervezetük. A jobboldali szervezetek néhány esetben ellenszervezetként jöttek létre. Így történt ez a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság esetében is. A Magyar Színházi Társaságot 1997-ben alapították, célja a teljes magyar színházi szakma érdekképviselete volt, legfontosabb törekvése pedig az, hogy törvényben fektessék le az előadó-művészetek működését. Az erről szóló törvényt az Országgyűlés végül 2008-ban fogadta el. Lényegében a törvénnyel való elégedetlenség hívta életre a Magyar Teátrumi Társaságot, amelynek akkoriban elsősorban vidéki színházak voltak a tagjai, vezetője pedig az a Vidnyánszky Attila lett, aki jelenleg az egyik legbefolyásosabb ember a magyar színházi életben, számos tisztséggel: ő a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének igazgatója. A Teátrumi Társaság célja az volt, hogy a vidéki színházak érdekeit is érvényesítse, amelyek – szerintük – nem érvényesültek kellőképpen a Magyar Színházi Társaságon belül. Hangsúlyozták, hogy esztétikai, minőségi szempontoknak is meg kellene jelenniük a törvényben – kritikusaik szerint viszont már a Magyar Teátrumi Társaságban tömörülő színházak esetében sem érvényesült ez a szempont, hiszen vannak köztük olyanok, melyek élén politikai kinevezettek állnak, és elsősorban bulvár- vagy szórakoztató előadásokat mutatnak be.

A 2008-as törvényt végül 2011-ben módosították (jelenleg ez a változat hatályos), és a Magyar Teátrumi Társaság egy másik fontos változtatást is elért. A 2008-as törvény garantálta, hogy a független társulatok a színházakra szánt támogatások 10 %-át kapták meg. Ezt a garanciát szüntette meg a módosítás, a törvény most csak annyit mond ki, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma összegszerűen nem meghatározott támogatásban részesítheti a függetleneket. A Független Előadó-művészeti Szervezet (akkoriban még Független Színházak Szövetsége) érthető módon tiltakozott a módosítás ellen, hiszen épp ebben az évben csökkent jelentősen a támogatásukra fordítható keretösszeg is.

Fesztiválok

Ennek a kétpólusosságnak, tehát a két színházi társaság létezésének köszönhető az a faramuci, de feloldhatatlannak tűnő helyzet, hogy amikor a magyar színházi szcéna kimondottan az árkok betemetésére, kiegyensúlyozott döntési helyzetre törekszik, akkor „mindkét oldalról” hív embereket. Erre a legjobb példa a POSzT, a Pécsi Országos Színházi Találkozó, Magyarország egyik legfontosabb fesztiválja, ahova már évek óta két válogató, a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság jelöltje válogatja össze az előadásokat, s ahol igyekeznek a hét tagú zsűrit is kiegyensúlyozva összeállítani. Ebbe a helyzetbe eleve bele van kódolva egyfajta eldöntetlenség, hiszen a két társaság a POSzT alapvető küldetésében sem tudott eddig feltétlenül megegyezni. Bizonyos vélemények szerint a POSzT-on a legjobb előadásoknak kellene részt venniük, míg mások szerint fontosabb szempont a fesztivál találkozó jellege, vagyis az, hogy a lehető legtöbb színház vehessen részt rajta. Sokan ezért eleve reménytelennek tartják a fesztivál helyzetét, és évek óta negligálják. A tulajdonosok (Pécs városa és a két színházi társaság) ezért pályázatot írt ki a POSzT ügyvezetésére. A nyertes egy szakmai tanácsadó testületet állított fel, mely arra hivatott, hogy újra kitalálja a POSzT-ot, ez most van folyamatban.

Magyarországon sokáig nem volt Európában is jelentősnek számító nemzetközi fesztivál. Ezt a hiányt próbálja betölteni most a MITEM, a Vidnyánszky Attila vezetése alatt álló Nemzeti Színház által szervezett fesztivál, amire egyébként rengeteg állami támogatás jut, hiszen Vidnyánszky kedvelt embere a hatalomnak (főleg a korábbi igazgatóhoz, Alföldi Róberthez képest, aki még az Orbán-kormány előtt is jóval kevesebb pénzből gazdálkodott a Nemzeti Színház élén). A fesztivál bírálói szerint azonban a programból nem látszik a válogatás koncepciója, és elsősorban Kelet-Európa és Ázsia felé fordul, a nagyobb nemzeti színházakra koncentrál. A 2017-es évben például Silviu Purcărete, Krystian Lupa, Eimuntas Nekrošius és Alvis Hermanis előadásai jönnek a MITEM-re.

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja a határon túli magyar színházakat hivatott bemutatni. Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában ugyanis jelentős magyar kisebbség él, melynek színházi szakemberei az 1989-es rendszerváltásig és a Szovjetunió összeomlásáig nemigen találkozhattak egymással vagy az anyaországiakkal. Ezért jött létre a fesztivál egy Kelet-Magyarországi kisvárosban, melynek még saját színháza sincs. Akkoriban a földrajzi helyzet miatt ez praktikus megoldásnak tűnt, manapság azonban az infrastruktúra hiánya nagyon megnehezíti a szervezést, a város azonban ragaszkodik a fesztiválhoz, miközben „közönségbarátabb” előadások iránti igényét is kifejezésre juttatja.

Ezeken kívül számos kisebb fesztivál rendelkezik tisztán vagy részben színházi profillal, adott témákkal vagy műfajokkal. Nemzetközi közönség korlátozott számban vesz részt ezeken a fesztiválokon, ez alól a financiális okok miatt rapszodikusan megtartott Kortárs Dráma Fesztivál a kivétel és persze a kifejezetten külföldieknek szervezett, kétévente megrendezett, showcase-szerű dunaPart fesztivál (legközelebb 2017 novemberében). E két utóbbi fesztivált a jobboldal gyakran vádolja elfogultsággal, a vidéki színházak teljesítményeinek figyelmen kívül hagyásával.

Színházesztétikák

Valóban szembetűnő a különbség a vidéki és a budapesti színházak között, főleg abban a tekintetben, hogy vidéken jellemzően a konzervatív esztétika uralkodik, különösen, amióta a Fidesz által kinevezett emberek kerültek igazgatói székébe. Ez persze legfeljebb tendencia, és nem jelenti azt, hogy vidéken nincsenek izgalmas, jó minőségű előadások – egyre több jobboldalinak számító színház, avagy a baloldali sajtóban politikai kinevezettnek titutált igazgató hív progresszív rendezőket a társulatához –, és nem jelenti azt sem, hogy Budapesten, a nem jobb oldali színházakban kizárólag haladó szemléletű, friss és kortárs előadások vannak.

Azonban a Magyar Teátrumi Társaság igazgatói által kifejtett esztétikai szemléletek mégis csak mutatnak közös vonásokat. Ehhez az esztétikához kapcsolható a már-már szállóigévé vált kifejezés, „a remény színháza” is, mely szerint a színháznak pozitív üzeneteket kell közvetítenie a nézők számára, és a mű által feltett kérdésekre válaszokat kell adnia. Szerintük a színház a magyar nyelv ápolásának eszköze, és vannak bizonyos stiláris és dramaturgiai megoldások, melyek meghamisítják a szerző szándékát. A korábbi (a jelenlegi Orbán-kormány előtti) kultúrpolitikai rendszerek által támogatott művészet és színház túlságosan is a nyugat felé fordul, a német színházat másolja és a provokáció a legfontosabb eleme.

Az ezzel szemben álló esztétika szerint a színház legfontosabb feladata a kérdések feltevése, és a cél az együtt gondolkodás. Egy mű, egy előadás akkor lehet fontos, ha releváns a mában is. A színház ideális esetben nyitott, befogadó, társadalmi felelősségvállalásra képes nézőket nevel, és alapvetően politikus, hiszen adott esetben társadalmi kérdésekkel foglalkozik.

Más kérdés, hogy ez mennyire hangoztatott, és mennyire megvalósított esztétika, vagy hogy ezek az esztétikák milyen eszközökkel valósulnak meg, mennyire képesek valóban megszólítani a közönséget. A különböző generációk véleménye alighanem eltér ezzel kapcsolatban. Kissé sarkítva azt mondhatjuk, hogy a kőszínházakban még mindig elsősorban a lélektani realizmus és a rendezői színház uralkodik, a független színházakra pedig többségében a kockázatvállaló kísérletezés a jellemző, és közöttük többféle műfaj, irányzat, trend található meg, például kifejezetten dokumentum-, fizikai-, közösségi-, részvételen vagy improvizáción vagy társulati kollaboráción alapuló és devised színház is. Azt is kijelenthetjük, hogy a kőszínházak bizonyos konstellációkban (vendégrendezőkkel, társulatokkal együttműködve) olykor ismeretlenebb területekre is kirándulnak – bizonyos, hogy a független színház „eredményei” sok szempontból inspirálóak a kőszínházakban is.

Mindeközben pedig jelentkeznek a legfiatalabb generáció színházcsinálói is, akik szeretnék távol tartani magukat ezektől a harcoktól és attól a szemlélettől, ami aszerint határozza meg az embereket, hogy „hozzájuk” vagy „hozzánk” tartoznak. Minderre reflektálnak előadásaikban is, és sokszor látványosan elhatárolódnak a politikától.

Igazgatóválasztások

A jelenlegi kormány a jobboldali színházi esztétikákat vallja magáénak, aminek a terjedését úgy biztosítja, hogy a „saját embereit” ülteti a színházi igazgatói székekbe.

A magyarországi színházakban a fenntartó általában öt évenként ír ki pályázatot a színház igazgatói posztjára. A pályázatokat egy bizottság értékeli (melynek van tagja a szakma, az adott társulat és a fenntartó részéről is), aki elolvassa a pályázatokat és meg is hallgatja a jelentkezőket. A pályázatokat nem kötelező közzétenni, viszont a legtöbb pályázó élni szokott ezzel a lehetőséggel (illetve sokszor elterjednek egy adott pályázat „kalózmásolatai” is). A bizottság javaslatot tesz a fenntartónak, hogy kit tart alkalmasnak az igazgatói posztra, a fenntartó azonban nem köteles figyelembe venni a bizottság véleményét. Így gyakran megtörténik, hogy a hatalom már eleve tudja, hogy kit szeretne a színházába igazgatónak, mégis lejátssza az egész színjátékot.

Így történt például Dörner György esetében is, akit Budapest főpolgármestere, Tarlós István 2011-ben a szakmai bizottság véleménye és az óriási tiltakozóhullám ellenére nevezett ki az Újszínház élére. Dörner György egy szélsőséges jobboldali párt volt elnökével, Csurka Istvánnal pályázott; neki és körének nem egy antiszemita, homofób megnyilvánulása volt. Dörner Györgyöt egyébként 2016-ban – színházának még jobboldali körökben is mérsékelt sikere ellenére – újraválasztották.

A legújabb eset Jordán Tamáshoz kötődik: ő a szombathelyi Weöres Sándor alapítója (!) és jelenlegi igazgatója. Színháza népszerű, és komoly szakmai sikerekkel is büszkélkedhet, ám az önkormányzat – annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen pályázó, és hogy még tüntetések is voltak Jordán mellett – mégsem választotta meg újra igazgatónak, amikor öt éves mandátuma lejárt. Ehelyett egy évvel meghosszabbították a szerződését, és új pályázatot írnak fognak kiírni. Valószínűleg nekik megfelelő jelöltre várnak, számukra bárki jobb Jordánnak, akinek vélhetően az a “bűne”, hogy a Vidnyánszky Attila által ellenségnek tekintett rendezőket, Alföldi Róbertet és Mohácsi Jánost hívja színházába rendezni.

Az elmúlt években néhány alkalommal az is megesett, hogy egy igazgatót a mandátumának lejárta előtt váltottak le. Egy újabb rendelkezés értelmében a fenntartó nem köteles a nyilvánosság előtt indokolni, hogy miért váltja le a vezetőt, így nem derült fény az idő előtti igazgatóváltások okaira.

A színházak így nagy mértékben függenek attól a hatalomtól és fenntartótól, akik az elmúlt évtizedben csak ritkán vettek figyelembe szakmai véleményeket. Nagy múlttal rendelkező, jól működő színházak élére lettek kinevezve kevés tapasztalattal rendelkező, a tágabb szakma által alig ismert emberek.

A kritika

A magyarországi kritikai párbeszédben a nem jobboldali kritika az uralkodó. Ezzel együtt egyre kisebb tere van a professzionális kritikának, és manapság már nem lehet megélni kizárólag kritikaírásból, szerkesztésből. Így a kritikaírás kezd hobbivá válni: a legtöbb kritikusnak van valamilyen kenyérkereső szakmája, főállása, és emellett ír. A cikkekért kapott honoráriumok (40-50 euró) legalább tíz éve stagnálnak, a színházak egy része pedig épp a kritikusoknak szánt tiszteletjegyeken vagy szakmai jegyeken spórol. A kritikusok egy része szerint így a cikkekért kapott honoráriumok éppen fedezik a színházjegyekért kiadott összegeket. Az is probléma, hogy mivel a legtöbb kritikus Budapesten lakik, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy vidéken nézzenek előadásokat – a megbízók már nagyon régóta nem tudnak útiköltséget és szállást fizetni, nem beszélve arról, hogy munka mellett mennyire időigényes vidékre utazgatni. Így sokszor elhangzik a vád, hogy a kritika Budapest-központú. Az is különös, egyelőre ismeretlen helyzetet eredményez, hogy néhány kritikaíró főállása színházakhoz, társulatokhoz vagy befogadó helyekhez kötődik. Nagyon sok a „pályaelhagyó” kritikus is, akik egy idő feladják a küzdelmes, kétlaki életet.

A kritikusoknak van egy érdekvédelmi szervezete, a Színházi Kritikusok Céhe (maguk a tagok szavazzák meg, hogy ki lehet tag). Az utóbbi években kissé megnőtt a szervezet presztízse a Színházi Kritikusok Díjának köszönhetően. A céh tagjainak szavazatai alapján adják ki minden évadban, tizenöt kategóriában ezeket a díjakat, melyek kapcsán egyre többször szokták hangsúlyozni, hogy egy független testület ítéli oda őket – ami különösen az állami díjak és a sokszor óvatoskodó, egyensúlyozó POSzT-díjak fényében érdekes. A kritikus szakma válsága azonban a kritikuscéh díjaira is hatással van: a szabály értelmében azok a kritikusok szavazhatnak, akik legalább kilencven magyar nyelvű bemutatót láttak az adott évadban, erre azonban egyre kevesebb (máshol is dolgozó, tehát nagyon elfoglalt) fiatal képes, így a szavazók között egyre nagyobb arányban vannak az idősebbek. Ennek eredményeképpen – legalábbis a kritikusdíj kritikusai szerint – a díjak szemlélete kissé konzervatív és eléggé kiszámítható.

A kritikusdíjat leszámítva nincsen nagy presztízse a színikritikának, ritkán dönti el színikritika egy előadás sorsát.

Van néhány, viszonylag nagyobb olvasottságú (nem professzionális) színházi blog, és számos kritikai, kulturális portálnak van erős színházi kritikai rovata (pl. Revizoronline.com). Három szakmai lap van: a Színház, az Ellenfény és a Criticai Lapok (ami egyébként egy kis országhoz képest nem is kevés), ám még a legismertebb, a Színház is csak 1500 példányban jelenik meg, és ebből is rengeteg az eladatlan.

A színházi lapok bevételének nagy része állami támogatás, jóval kisebb rész jön össze az eladott példányokból és a hirdetésekből. Így amikor 2016-ban az NKA és a finanszírozási rendszer átalakítása miatt az állami támogatás jelentős mértékben és hirtelen megcsappant, a lapok nagy bajba kerültek, és hónapokon át nem tudtak megjelenni. (Hogy 2017-ben mi lesz, azt még most sem lehet tudni.) Létezik még a Magyar Teátrum, a Magyar Teátrumi Társaság lapja, de kérdés, hogy mennyire nevezhető szakmai lapnak, hiszen részben a színházak finanszírozzák, és a főszerkesztő a folyóirat alapításától kezdve egészen mostanáig egy vidéki színház igazgatója volt. A Magyar Teátrumi Társaság körében levő színházi alkotók sokszor kifejezik elégedetlenségüket a magyar kritikával kapcsolatban, ami szerintük elfogult; és azt az óhajukat is hangoztatják, hogy új kritikusnemzedéket kellene kinevelni, ennek a törekvésnek a sikere egyelőre nem látszik.

Összességében véve nem nevezhető nagyon élénknek az a párbeszéd, ami a kritikus, az alkotók és a közönség között van, de ennek a párbeszédnek az élénkítésére egyre több kísérlet történik.

 

 

Published on 2 May 2017 (Article originally written in Hungarian)